2009. július elején, Páty térségében a ’szokásos’ nyári zivatarok egyike dúlt. Elmúlik ez is, ahogyan a többi, reméltük… Azonban a természet kibabrált velünk! A csapadék önmagában még nem jelentett volna gondot, hiszen a lovarda tervezése és kialakítása során számítottak nagyobb viharokra, így a telekhatárnál (átl. 1,5 m széles, 80 cm mély) ún. „övárok” húzódik a külső területekről érkező víz elvezetésére. Ugyanígy, a domb felőli oldalon „U” alakban árok veszi körbe a nagyobb pályát is, és két iszapfogón át vezetik a vizet a tározó tóba. A korábban hullott (akár nagyobb intenzitású) csapadék mindig probléma nélkül vonult le a területről. Most azonban…
Történt ugyanis, hogy a szomszédos mezőgazdasági területről (amelyen idén kukoricát termesztenek, és a domboldalon a lovardánál magasabban fekszik), a hatalmas vízmennyiség elindította az eróziós folyamatot, azaz a megművelt, de fedetlen felületről a termőföldet elmosta a víz. Egy ideig az övárok még elvitte oldalirányba (a meglévő régi fasor felé) az áradatot és védte a lovarda területét, de a folyamatos földfeltöltődés után beütött a krach. Miután a rohanó sáros víznek már nem állt útjában semmiféle gát, elindult a füves lejtőn, szabadon. Hirtelen megtöltötte a pálya melletti árkot, amely az iszapfogónál lévő kisebb?! (250 mm) keresztmetszetű nyílás miatt nem volt képes elnyelni a „saras lavinát”.
Megtelt az árok, majd a pályát szegélyező talpfán átbukva elöntötte a nagyobb pálya alsó részét. Korábban írtam a pályáról, hogy a hosszoldal mentén vízszintes és a rövidebb oldal mentén lejt, meg azt is, hogy a talpfa kb. 10 cm-rel magasabb a pálya síkjánál. Mivel a műtárgy a pálya sarkánál van a zubogó víz egy ideig töltődött a pályára is, másik része pedig, tovább haladt lefelé. Korábban úgy alakítottuk a terepet, hogy a füves felületen egy „mélyvonalon” jusson el a csapadék a befogadó csatornaaknába.
Így is vette az irány a víz, de olyan sok volt belőle, hogy az akna sem tudta folyamatosan nyelni azt, így egy újabb kanyarral a fő közlekedési út szegélyein is átbukva elérte az alsó (műanyag rácsos) pályát is… Itt már erősen infarktus közeli állapotban leledzettem, mert csak figyelhettem a történéseket! Mi jöhet még? A felhőszakadás amilyen gyorsan jött úgy ment, fényképeken örökítettem meg a hátrahagyott eredményt. Elég siralmas látvány volt! Több dolog is kavargott bennem, legfőképpen az, hogy a fáradtságos munka és nem kevés anyagi ráfordítás árán kialakított jó pályáknak (talán nem szerénytelenség) itt vége! Arról nem beszélve, hogy augusztusban díjugrató és díjlovas verseny is következett! A víz a drén rendszeren keresztül elszivárgott, de a sár ott maradt a felszínen.
Úgy döntöttünk a lovarda tulajdonosával, hogy hagyjuk megszáradni az egészet, addig kitalálunk valami „okosat” az eltávolítás mikéntjére. Legegyszerűbbnek (mégis) az tűnt, hogy simán lelapátoljuk a homok tetejéről. Problémát csak az okozott, hogy az a sokat emlegetett textil adalék bizony erősen összekapcsolta a két réteget. Nagyon aprólékos kézi és gépi munkával (nem állítom, hogy nem maradt föld a pályán) eltávolítottuk a megszáradt sarat a hozzá ragaszkodó textiladalékot és az ahhoz kötődő homokot. A pályák így igencsak furcsán mutattak, ezért (alig egy évvel az építés után) ismét hozattunk a bányából homokot, hogy helyreálljon a rend… (Teljesen eltüntetni nem tudtuk a nyomokat, főleg esős időben jól kivehető meddig is takarta korábban a homokfelületet sár.)
Azóta sikeresen lezajlottak a különböző versenyek -„élnek” a pályák és a lovarda…-, kitakarítottuk, megmagasítottuk az övárkot, újra jöhet a természet válasza! Nem akartam semmi okosat mondani e rövid ismertetővel, mindössze azt, hogy így jártunk…! Talán, lehet ebből is okulni!
