Az idei tavasz Hungexpo-s lovas rendezvényén a nagy hagyományokkal rendelkező Pannon Egyetem - Georgikon Kara (lánykori nevén: Keszthelyi Agrártudományi Egyetem) is bemutatkozott kiállítóként. Mégpedig az újraindított „MÉNESGAZDA” képzés apropóján.
Az egyetem felső vezetése is (lehetőségeikhez mérten) támogatja a képzéshez szükséges feltételek megteremtését, ezért - többek között tőlünk is – ajánlatokat kértek a homoktalajú pálya felújítására. A képzés vezetőjével történt beszélgetés alapján látogattam meg az egyetemisták gyakorlati oktatását is biztosítani hivatott lovardát. Ott jártamkor is legalább 6-8 hallgató gyakorolt nagy elszántsággal a nem éppen kifogástalan talajú pályán. Legnagyobb gondjuk, hogy a vízelvezetés nem jó. Előfordult például, hogy a tavaszi olvadás és az idei sok csapadék után hosszú ideig állt víz a pályán, amit az ott dolgozók elmondása szerint egy élelmes vadkacsa „magánmedence” címen kisajátított! A Lovasélet folyóirat egyik nyári számában az általam jegyzett összeállításban is még negatív példaként jelent meg kép a pályáról, de mára…!
Bennünket ért az a megtiszteltetés, hogy a lovaspálya talajának felújítását végezhettük! Azt már első helyszíni felmérésemkor is megnéztem, hogy milyen teherhordó rétegen helyezkedik el a taposóréteg „homokja”. Több helyen is megkerestem az alsó réteget, ami egyértelműen egy letömörített osztályozatlan kőzúzalék volt. A meglévő „homok” pedig hullámzó vastagságú, különböző „korokból” származó töltéseket, szerves anyaggal átkeveredett, leromlott szerkezetű elegyet mutatott. Teljes cserére volt szükség, ezt már nem volt érdemes foltozgatni… Arra azonban még jó, hogy úgymond „tartalék” vagy „bemelegítő” homokpálya legyen belőle, ezért az általunk leszedett réteget a lovardavezető kérésének megfelelően egy adott területen elteregettük.
Elhordtuk a taposóréteget, feltárult a kőalap, és itt is elvégeztük a szokásos ellenőrző szintezési méréseket. Ami meglepett, mert a sarkok kivételével a régi zúzalék síkja 2 cm-es eltérésen belül, vízszintest mutatott! Nem tudom, hogy mikor készült a pálya, kik építették, de precízen dolgoztak! Igaz, a kőalap vastagsága nem mindenütt volt egyforma, azt csak a felület kiegyengetésére használták. Az is hátrányára vált a pályának, hogy a környező terep folyamatosan töltődött (emelkedett), így a víz könnyen megtalálta a legmélyebb részt, és mivel nem tudott továbbszivárogni, jöhetett a vadkacsa... Az időjárás révén magunk is megtapasztalhattuk a vízelvezetés hiányát, amikor már elhordtuk a homokréteget, jött egy jó kis eső, és érzékeltette a problémát.
A jelzett, kialakult környező terepmagasságokat alapul véve határoztuk meg a kialakítandó új pályasíkot. A pályát körülvevő „karám-kerítés” oszlopait használtuk az új, vékony műanyag szegély rögzítésére, mely a taposóréteg ülepedése után 10 cm-rel lesz magasabb, mint a homok. Sokáig töprengtünk, hogy milyen irányban, hogyan alakítsuk ki a vízelvezetésre szolgáló drén árkokat. Végül úgy döntöttünk, hogy a hosszabb oldallal párhuzamosan (a pálya szélességét harmadolva), két, párhuzamosan futó szivárgó árkot alakítunk ki, és a pályán kívül egy aknába kötjük azok csöveit. Nyilvánvaló, hogy az árkok magassági szintje kell, hogy a legmélyebb legyen a pályán belül, ezért a hosszoldali járások vonalát és a középvonalat alig néhány centiméterrel, de megemeltük. Ehhez mi is osztályozatlan zúzottkövet használtunk, akárcsak pályaépítő elődeink.
A drén árkokban 150mm belső átmérőjű, dupla (erősített) falú perforált cső húzódik, körbevéve nagyméretű, osztályozott, por nélküli zúzottkővel. Az árkokat „U” alakban kívülről geotextilia szövet védi a nyers föld bemosódásától. A kevésbé látványos „földtúró” munkákhoz tartozott még az új öntözőrendszer föld alá kerülő csővezetékének kiépítése is. A víznél azért nem volt minden teljesen egyszerű, később majd néhány sorban leírom „kalandjainkat”. Kialakult tehát a pálya alapja, elkezdhettük a további rétegek kialakítását. Mivel az átlagostól várhatóan nagyobb igénybe vételt kell a pályának folyamatosan viselnie (egyetemi oktatások, bértartók, bérlovasok…), az egyetemi ajánlatkérés is erősített alépítményt jelölt meg. Mégpedig egy olyan rácsszerkezetet, amit eddig a lovas pályáknál nem alkalmaztunk, de az útépítésben, rézsűk megfogásához gyakran használt, igen jó termék.
Lényege, hogy harmonikaszerűen széthúzható, adott magassággal és adott rácsmérettel rendelkező, fentről nézve pengeszerű falvastagságú műanyag elem. Egy egység kihúzva, rendesen kifeszítve átlagosan 30 m2 felületű. Üresen a vékony falvastagság miatt terhelést nem bír, de feltöltve valamilyen kőanyaggal, rendkívül szilárd és erős aljzattá válik. Hasonlóan a tényleges „lovagló rácsokhoz” alkalmas arra, hogy a fölötte lévő taposórétegre háruló, (lovaglásból eredő, >>> ló lába a patkó felületével nyomja csak a homokot) pontszerű terhet némileg elossza, csökkentse. Egy-egy sejt és a benne lévő zúzalék, ha terhelést kap, csak minimális oldalirányú elmozdulásra képes, mert körülötte ugyanolyan kis egységek vannak, és nem engedik megcsúszni az egész aljzatot, ami osztályozott anyagnál nagyon könnyen előfordul. Az osztályozott zúzalék a jó vízelvezetés alapja, ide is ezt használtuk!
Következett a „szokásos” további rétegrend: először a köves-rácsos aljzat kapott egy vékony felületet a homokba is keverendő adalékból. A homokot 40-50 km-re lévő bányából hoztuk, ahol korábban már jártam, vittem haza kipróbálásra mintaanyagot, és egészen jónak tartom. Eddig mindig úgy terítettük a homokot a kőzúzalékra, hogy kintről befelé haladtunk, azaz a nagy teherautók a szétterített homokon tolattak be. Most, már csak az első tesztelés okán is, a kővel feltöltött rácson a belső, legtávolabbi sarokból indultunk kifelé a homokteregetéssel. Természetesen egy-egy leborított kupachoz a széthordáskor is adagoltuk a textil darálékot, hogy jól elvegyüljön a homokkal.
Aztán megint csak a bevált módszer szerint fölülről újabb réteget terítettünk az egészre és gépi rotálással elegyítettük.
A frissen bekevert felület nagyon puha, de igen mély a lovak számára. Tömöríteni kell, és erre egyik lehetőség a hengerezés, a másik pedig a néhány napig tartó rendszeres öntözés. A pályakialakítás technikai részének befejezését követően ezúttal a természet segítségünkre volt. A lovardavezető úr elmondása szerint augusztus utolsó hétvégéjén és a hónap két zárónapján összesen 80 mm csapadék hullott a területre. Ez kellően megtömörítette a taposóréteget és egyben tesztelte a vízelvezető rendszerünket is. Megnyugvással tapasztaltam a műszaki átadáskor, hogy elvárásaink szerint működik minden. Azaz majdnem minden...
Jeleztem korábban, hogy kialakításra került automata öntözőrendszer is a pályához. De...! Az egyetem tanüzemét, ahol a lovarda is található egy régi víztorony látja el az állattartó telepeket, szárítót, stb. Ebbe a toronyba egy szivattyú nyomja fel a kútból a vizet, és onnan a gravitációs révén csak azzal a nyomással érkezik a vételezési pontokhoz, ami a torony magassága és a terepszint közötti különbségből adódik. Ez itt többszöri méréssel sem volt több mint 2,4- 2,5 bar. Ez viszont kevés a mi öntözőrendszerünkhöz, mert kiemelkedik ugyan az öntözőfej, de csak egy erősebb „férfivizelési” sugárral locsol.
Még a munkák elején elkezdtük felkutatni a megoldási lehetőségeket. Ezt szó szerint kell érteni, mert többször, több helyen ástunk kutató árkokat, hogy egyáltalán a víztoronyból kijövő régi azbesztcement gerincvezetéket felleljük. Sajnos az egyetem illetékes dolgozói sem tudtak pontos és egyértelmű információval szolgálni, mert ők is csak egy-egy csőtörés idején tudják megállapítani a régi vezetékek vonalát...
Kerestünk egyéb vízbetáplálási lehetőségeket is (pl.: új szivattyút tennénk a meglévő kútba, vagy használnánk a tűzcsapok vezetéké)t, de egyiknek sem örült volna a megrendelő. A kútnál az volt az érv, hogy az állatok ellátása fontosabb, a tűzcsap vize pedig a regionális vízműé és azért díjat kell fizetni. Sokadik nekifutásra szerencsére megtaláltuk az eternit gerincvezetéket és megállapodtunk a megrendelővel, hogy kb. 80 m-es vezetékszakasz kiépítésével és egy nyomásfokozó szivattyú beépítésével függetlenítjük a pálya öntözését a többi vezetéktől.
Így is cselekedtünk, karámok mellett, közlekedő utakat keresztezve kiépítettük az új vízhálózati részt. Azért az azbesztcement csőhöz való csatlakoztatástól ódzkodtunk, nehogy elrepedjen, törjön, szóval nehogy baj legyen...! Felkutattunk régi vízműves szakembereket, akik aztán nagyon precízen besegítettek nekünk, köszönet érte!
A hozzávetőlegesen 50*30-as befoglaló méretű pályán 6 db fej működik. Mivel a pályát (öntözési szempontból) egymáshoz közel lévő oszlopokon lévő karámrendszer határolja a fejek csak a pályán belülre kerülhettek. Másként nem tudnának 180 fokban forogva öntözni, mert az oszlop lefogná (kitakarná) a szórásirányba eső mögöttes területrészt és a visszafröcsögő víz elmosná a homokot is. A mágnes szelepek a szegélyen kívülre kerültek. A szükséges víznyomás mellett már folyamatosan üzemel az öntözőrendszer, esőérzékelővel, könnyen szabályozható vezérlőegységgel.
Örömmel mondhatom, hogy a ménesgazda képzés immár nemcsak tradicionális elméleti, hanem a megújult pálya (és annak szerkezeti felépítése) révén a szükséges gyakorlati oktatást lehetővé tevő alapokkal is bír!
